Madarak
Nagy fakopáncs, más néven tarka harkály (Dendrocopos major)
Testhossza 22-23 centiméter, szárnyának fesztávolsága 34-39 centiméter, testtömege 70-100 gramm. Feje teteje, nyaka és háta fekete: a fekete bajuszsávot fekete sáv köti össze a tarkóval. Ez a fekete keret fehér sapkát zár közre, és ez megkülönbözteti minden egyéb európai harkálytól. A két látható szélső faroktolla fehér, fekete pettyekkel vagy sávokkal. (A balkáni fakopáncs (Dendrocopos syriacus) ennek a fordítottja: fekete alapon fehéren pettyezett). A fiataloknál a bajuszsávot a tarkóval összekötő sáv vékonyabb, gyakran nem is ér el a tarkóig. Fartájéka és alsó farokfedői skarlátvörösek.
Hegy- és síkvidéki erdőkben egyaránt előfordul.
Erős csőrével lyukat vés a fába, a kéreg alatt élő hernyókat keresgélve, majd ragadós nyelvével szedi ki táplálékát. A fatörzsről is összeszedi a bogarakat, és a gyümölcsöket is megeszi. Esetenként gyűrű alakban kis lyukakat váj a fa törzsébe, hogy felnyalogathassa a kicsorduló nedvet. Feltöri, kitágítja a kis énekesmadarak fészekodvait, hogy felfalhassa a tojásokat, illetve a fiókákat.
A nagy fakopáncsnak több alfaja is létezik. A különböző szerzők 14, illetve 30 közé teszik számukat.
Fekete harkály (Dryocopus martius)
Testhossza 45-57 centiméter, szárnyfesztávolsága 64-68 centiméter, testtömege 250-300 gramm. Feje teteje vörös, tollruhája fekete. Csőre és szemgyűrűje halványsárga, nyaka karcsú.
Lárvákkal és rovarokkal táplálkozik. Csőrével ütögeti a korhadt fák kérgét táplálék után kutatva, majd a megtalált zsákmányt kivési.
Zöld küllő (Picus viridis)
Magyarországon rendszeres fészkelő, nem vonuló. Kedveli a nagy erdőket és távol tartja magát az emberektől.
Testhossza 32 centiméter, szárnyfesztávolsága 41 centiméter, csőrhossza 4,5 centiméter, nyelvhossza 10 centiméter és a testtömege 180–200 gramm között van. Tollazata a hátán zöldes-sárgás, hasa és begye világos. A tojó fekete bajszáról ismerhető fel. Mindkét nemnek piros fejfedője van. A fiatal madár arc-, torok- és begytollazata sávozott. Hangja messze csengő, éles, csökkenő hangmagasságú kacagás. Röpte surrogó, erősen hullámvonalas.
Erdei madár, de élelmét a réteken gyűjti. Ez főként hangyákból és más rovarokból tevődik össze, de táplálkozik magvakkal és gyümölcsökkel is. Arra is volt már többször példa, hogy méhkaptárt dúlt szét. A madarak tavasszal párosodnak és felosztják egymás között a szülői teendőket. A zöld küllő 7 évig is elél.
A költési időszak áprilistól augusztusig tart, ekkor a tojó 5–7 fehér tojást rak, melyen mindkét szülő kotlik, 17–19 napig. A fiatal madarak 23–28 napos kor között repülnek ki. Egyéves korban lesznek ivarérettek.
Csuszka (Sitta europaea)
A csuszka rövid farkú madár, hosszú csőrrel, testének felső részét szürkéskék tollazat borítja és fekete csík húzódik csőrétől a szeme körül elhaladva az állat szárnyáig. Énekesmadár, amely jellegzetes hangos és többször ismételt dvip hanggal rendelkezik.
Előnyben részesítik a lombhullató növények alkotta erdőségeket, terebélyes, idős fákkal, elsősorban a tölgyeseket. A párok állandó területeken élnek és fák odvaiban, általában fakopáncsok elhagyott fészkébe költöznek be, néha azonban természetes üregekben. Amikor az odú bejárata túl nagynak bizonyul a nőstények betapasztják sárral, hogy csökkentsék méretét és gyakran bevonják sárral az üregek belső falait is.
Az általában 6-9 vörös pettyekkel pettyezett fehér színű tojásaik fenyőtűkön, vagy fakéregdarabokon fekszenek.
A csuszkák elsősorban rovarokat fogyasztanak, főleg hernyókat és bogarakat. Táplálékukat ősszel és telente bükkmakkal és más magvakkal egészítik ki. A fiókákat főleg rovarokkal táplálják szüleik, de magvakkal is kiegészítik, melyeket a fák kérgein és az ágakon találnak. A csuszkák képesek fejjel lefelé is táplálkozni, ahogy haladnak lefelé a fatörzseken, ugyanúgy, mint, amikor épp felfelé kúsznak a törzsön. Gyakori vendégei a kihelyezett madáretetőknek is, ahol könnyedén zsíros falatokhoz és magvakhoz juthatnak.
Az összefüggő erdőségek megritkulása hozzájárulhat ugyan a csuszkák helyi populációinak csökkenéséhez, ugyanakkor e madárfaj elterjedési területe folyamatosan növekszik. Mivel nagy egyedszámmal bír és jelentős kiterjedésű területeken fészkel, ezért a nem veszélyeztetett madárfajok közé sorolták.
Erdei pinty (Fringilla coelebs)
Magyarországon rendszeres fészkelő, az északkelet-európai állomány egy része itt tölti a telet, míg az itteni állomány a mediterrán térség nyugati részén telel.
Testhossza 14–16 centiméter, farka 63–68 mm, csüdje 17–19 mm. Szárnyfesztávolsága 24–29 centiméter, a hím testtömege 20-29 gramm, a tojó kisebb, 18-27 gramm közötti. Csőre 13–14 milliméteres.
Díszes, nagyon szépen éneklő madarunk; jókedvében pink-pink-nek hangzó hangokat, röptében pjü-pjü kiáltásokat hallat. A hím revirt jelző, ún. esőhívó hangja egyénileg nagyon eltérő. Változatos futamokból áll, amelyekben a szakemberek szigorú szabályokat mutattak ki.
A hím olyan, mintha kékesszürke sapkát viselne: a homloka koromfekete, fejtetöje, nyakszirtje kékes palaszürke. Szeme környéke, pofája világos rozsdabarna, begye és melle vörhenyes. Dolmánya vörhenyesbarna, felső háta és farcsíkja élénk sárgazöld. A test alsó része borpiros. Szárnyán a színek csíkokban váltakoznak: a középső szárnyfedőtollak fehérek, a két szélső kormánytoll csaknem fehér, a többi szürke.
Lomb- és tűlevelű erdőkben, ártéri ligeterdőkben, parkokban, gyümölcsösökben, erdősávokban, fasorokban fészkel. Évente 2-3-szor költ, és ilyenkor 12–13 napig kotlik – egyszerre 4–6 tojáson. A barnásvörös rajzolatú tojás alapszíne kékesszürke. Fészkét előszeretettel álcázza zuzmóval vagy pókhálóval. Az első fészekalj áprilisban, az utolsó június végén röpül ki.
Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma pedig növekszik. A Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján nem fenyegetett fajként szerepel ugyan, de Magyarországon védettséget élvez, természetvédelmi értéke 25.000,- forint, az állománya mérsékelten növekszik.
Vörösbegy (Erithacus rubecula)
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1996-ban „Az év madarává” választotta. Világszinten nem veszélyeztetett, de Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 25 ezer forint.
A vörösbegy 12,5–14 centiméter hosszú. A tojó és a hím hasonló színezetű, narancssárga tollakkal borított begyük és arcuk van, a „vörös”, tulajdonképpen narancssárga tollazat körül szürke sáv található és testük felső részein a tollazat barnás színezetű.
A vörösbegy, vagy más néven csipkemadár erdők, bokrosok madara. Lágy éneke az alkonyati órákban is felcsendül. Kemény teleken a házak mellé húzódik, ahol etethető főtt sárgarépával is. A vörösbegy főleg rovarevő, ám ősszel és télen bogyókkal egészíti ki étrendjét.
Széncinege, (Parus major)
Élőhelye kiterjed Európa nagy részére, ahol általában véve bármilyen összetételű erdőségben képes megtelepedni. A legtöbb széncinege nem vonuló madár. Kizárólag a nagyon hideg, kemény telek elől vonulnak el.
A széncinege könnyedén azonosítható madárfaj, fekete fejjel és nyaki résszel, feltűnő fehér orcával, míg testének felső része olívazöld színű és testének alsó részei sárga színűek, némi eltéréssel a különböző alfajok esetében. Nyaranta főleg rovarokkal táplálkozik, ám telente táplálékának palettáját igencsak kibővíti, többek közt olajos magvakkal, vagy telelő denevérek elfogyasztásával. Akárcsak az összes többi cinegeféle, a széncinege is fák odvaiban fészkel. A tojó mintegy tizenkét tojást tojik és egyedül kotlik rajtuk, bár a fiókákat mindkét szülő táplálja. A széncinegék az évek nagy többségében két fészekaljat nevelnek fel. Fészkeiket harkályok, mókusok, menyétek támadják meg, míg élősködői közt szerepelnek a bolhák. A felnőtt példányokra gyakran vadásznak karvalyok.
A széncinege jól alkalmazkodott az ember által megváltoztatott körülményekhez és gyakran lehet látni parkokban, kertekben. A széncinege az ornitológusok számára az egyik legfontosabb madárfaj, amelyről számos tanulmány született már.
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1984-ben a többi cinkével együtt, majd 2011-ben önállóan „az év madarává” választotta.
Kék cinege (Cyanistes caeruleus)
A kék cinege alapvetően európai madárfaj. Gyakorlatilag az egész kontinens területén találkozhatunk vele, az ember közelségéhez jól alkalmazkodott.
A színpompás kis madár nevét kék fejtetőjéről és kékes szárny- és farokvégéről kapta. Csőre, torka, valamint fehér arcfoltjait közrefogó szem- és nyakszalagja fekete, hasa sárga, háta és szárnyai zöldes színűek. A nemek egyformák. A kék cinege átlagos testtömege 9-13 gramm, hossza 11-12 centiméter, szárnyfesztávolsága 17-20 centiméter körül mozog.
A faj igen hasznos kis rovarpusztító, kedvelt táplálékát lepkehernyók, pókok, poloskalárvák, lószúnyogok, bársonylegyek képezik. Állandó madár, telente kényszerűségből magvakat fogyaszt; ilyenkor rendszeresen felkeresi a madáretetőket, akár más madárfajok társaságában is. Szűkös kínálat esetén kóborolhat is.
Énekhangja vidám trilla, egyébként sokféle hangadása közül a legismertebb a „tszí-tszí-tszí-tszit”.
A kék cinege szaporodása különféle természetes és mesterséges erdőkhöz kötődik, mivel fészkét faodvakban rendezi be. Gyakori vendég a kihelyezett fészekodvakban. Az elfoglalt odvakban gyökerekből és fűszálakból építi fel fiókái jövendő lakhelyét, amit mohával és szőrszálakkal puhán kibélel. Évente kétszer költ. A költés ideje április–július között van.
Egy fészekalj kb. 12 tojásból áll, amelyeken a szülők felváltva kotlanak két hétig. A kikelő csupasz és vak fiókák fészeklakók, de alig 18-22 napon belül kitollasodnak és kirepülnek. Addig gondos szüleik különféle ízeltlábúakkal, különös szeretettel lárvákkal táplálják őket.
Az emberi közelséghez alkalmazkodott faj a Természetvédelmi Világszövetség szerint nemzetközi léptékben is jó kilátású, SPEC értékelése 4-es (jó kilátású, zömmel európai faj). Magyarországon ennek ellenére védettséget élvez, természetvédelmi értéke 25.000,- forint.
Fekete rigó (Turdus merula)
A fekete rigó őshonos költőhelye Európa és Ázsia, valamint behurcolt madárfaj Amerikában, Ausztráliában, (ahol kártevőként tekintenek rá), ezen kívül Új-Zélandra is betelepítették.
A fekete rigó Svédország nemzeti madara.
A közönséges fekete rigó bizonyos területeken áttelel, míg más élőhelyeiről telente melegebb tájakra vonul. Szép énekével kellemes hangulatot teremt az erdőkben, sőt ma már akár a városokban is gyakran lehet vele találkozni.
A fekete rigó testhossza 23,5-29 cm, szárnyfesztávolsága 34–38 cm, súlya 80–125 gramm. A hím szinte egész teste fekete, kivéve narancssárga csőrét és szemgyűrűjét, míg a nőstények és a fiókák elsősorban sötétbarna színezetűek. E madárfaj egyedei erdőkben, kertekben építi fel sárral bélelt, csésze formájú fészkét. Mindenevő, főleg rovarokat, gilisztákat, bogyókat és gyümölcsöket fogyaszt. Mindkét nem védelmezi territóriumukat és ilyenkor hevesen ellenállnak a betolakodóknak, ám telelési területükön és vándorlás közben jóval barátságosabban viselkednek egymással. A párok egész évben a területükön maradnak azokon a vidékeken, ahol az éghajlat elég enyhe ehhez.
Fenyőrigó (Turdus pilaris
Európa és Ázsia északi részén fészkel erdőkben, bokros területeken. Akárcsak a legtöbb költöző madárfaj, a fenyőrigó is délebbre költözik a tél beköszönte előtt. A Brit-szigeteken igen ritkán költ, ám telelőterületnek nagy számban használja a szigeteket, Dél-Európát, Észak-Afrikát és a Közel-Keletet. Mindenevő, a puhatestűek, rovarok és földigiliszták széles skáláját fogyasztja nyaranta, míg télen bogyókkal, gabonával és magvakkal táplálkozik.
A fenyőrigó gyakran kisebb kolóniákban költ, feltehetően a ragadozók elleni védekezésképpen. Fészkeiket fák, bokrok villás ágaira helyezik el, melyekbe öt-hat tojást tojnak. A kikelt fiókák táplálásában mindkét szülő részt vesz és két hét után repülnek ki a fészekből. Fészkelőterületeinek délebben fekvő részein évente két fészekaljat is felnevel, míg északabbra csak évi egy fészekaljat képes felnevelni. Vándorlás közben és telelőterületein nagy csapatokba verődik, gyakran szőlőrigók társaságában.
A fenyőrigó mintegy 25 centiméteres testhosszal rendelkezik, szürke koronája, nyaka és farktollai vannak, sötét szárnyai és farktollai, valamint fehéres árnyalatú szárnyainak alsó része. Mellkasa és szárnyai erősen pettyezettek. Mellkasán tollazat elmosódottan vöröses árnyalatú, míg testének alsó részei másutt fehérek. A hím és a tojó hasonló tollazattal rendelkezik, ám a nőstények némileg barnásabb árnyalatúak. A hímeknek egyszerű csevegő dala van és e madaraknak számos torokhangjuk van repüléskor és számos vészjelzést hallathatnak.
A képeket elnézegetve, avatott szeműek, szakemberek kivételével – mi átlagemberek –, aligha tudjuk megkölönböztetni, hogy épp melyik rigót láttuk az udvaron bogarászni, vagy épp énekelni a fán.
Nekem a fekete hím, egyértelmű, még a tojót is úgy gondolom, felismerem, de hogy a többi melyik? Nekem az egyik pöttyös, a másik meg pöttyösebb…